Üzenet a csőjáratból

A sötétben a hideg gyorsan kinyújtózott a rácsok között, de a 14-es fülke falában futó száraz vezetékek váratlanul élni kezdtek. Nem a gép automatikája zúgott bennük, hanem ritmikus, fémes kopogás visszhangzott végig a szektoron. A sötétbe borult kolónia lakói így üzentek egymásnak, amikor a vezérlő lekapcsolta a hangszórókat és a lámpákat.
– János az – suttogta Kálmán, s kétszer röviden visszakopogott a rozsdás csőre. – A szervizjáratból üzen. Fél, de mégis eljött.
A szellőzőrács mögött kapkodó, feszült légzés hallatszott. János-g534 csöndesen, meg-megakadva szólalt meg a vasháló túloldalán:
– Alinda... hallotok? Az Őrszemek nem csak a fűtőelemet keresik nálatok. Fent, a legfelső szektor elosztóját is lezárták. Azt mondják a dinamóteremben, hogy a napfény örökösei megpróbálták átkötni a régi szolár-kupolák fővezetékét. Miattuk lépett életbe a vésztartalék!
Nagymama lassan közelebb lépett a rácshoz, s óvón Alinda vállára tette a kezét. Hangjában a félelem ellenére is feléledt valami régi nosztalgia:
– A napfény örökösei... – suttogta az öregasszony. – Így nevezik azokat a fiatalokat, akik nem hajlandók elhinni, hogy az emberi élet csupán fejadagokból és wattokból áll. Ők nem beosztott meleget kérnek a géptől, hanem a jussukat a fenti fényből.
János ujja átnyúlt a szellőző résén, s egyetlen pillanatra megérintette Alinda hideg ujjait.
– Ha sikerül átkötniük a rendszert – mondta elcsukló hangon a fiú –, többé nem az Őrszemek döntik el, kinek jár a hajnal.