Az emberi áramkör

János óvatosan visszahúzta az ujjait a keskeny résen keresztül. A szervizjárat falában futó csövek halk sziszegéssel reagáltak a szektor hőmérséklet-zuhanására: a hálózat automata rendszere érzékelte az emberi testek által kibocsátott minimális hőt is, s a kíméletlen protokoll máris mérlegelte a fülke energiaegyensúlyát.
– Haladnom kell tovább – suttogta János, s hangjában a fojtott félelem mellett ott rejtőzött valami elszánt lendület is. – A dinamóterem alsó körén már átállították az első szabályozókat. Ha a falak teljesen kihűlnek, a központ automatikusan megnöveli a pedálos kötelezettséget, hogy a lakók saját izomerejükkel pótolják a kiesett wattokat.
Kálmán a sarokban álló, rozsdás ergométer karjára csapott. A fém jéghideg volt, s a kolónia megszokott kényszerpályája szerint minden egyes dobbanásuk, minden elégetett kalóriájuk a központi telepeket táplálta. A gép nem ismerte a könyörületet: az emberi test itt nem élet volt, hanem bioakkumulátor.
– Ne engedd, hogy teljesen elszívja az erődet! – mondta Alinda a rácshoz hajolva. A lány mellkasában szaporán vert a szív, de a rettegést lassan felváltotta valami új, meleg feszültség. A fenti fény gondolata nem hideg elmélet volt többé, hanem a túlélés egyetlen valódi jövője.
– Hozok szerszámot a szomszédos szektorból – ígérte János a sötét járat mélyéből, mielőtt a fémfedél halk kattanással vissza nem zárult.
Nagymama felemelte a fejét, s a félhomályban szorosan megmarkolta Alinda csuklóját. Az öregasszony pulzusa szapora volt, de a szemeiben a kihűlő falak ellenére is ott bujkált az a makacs bizakodás, amit semmilyen automata rendszer nem tudott végleg kiszipolyozni.