Túlterhelési hullám

A rézkar fémes csattanással zuhant le, és a járat falában szunnyadó régi vezetékek azonnal felizzottak. A cső falából éles, sercegő hang csapott fel, ahogy a felhalmozott napenergia akadálytalanul zúdult végig az eltemetett hálózaton. A szellőzőakna szűk terében hirtelen elviselhetetlenné vált a hőség. A túlterhelt vezetékek szikrákat szórtak, miközben odalent, az alsó csarnokban az Őrszemek fémkarjai egy pillanatra megbénultak a hirtelen feszültségcsúcstól.
– Eszednél vagy, Alinda?! – csattant fel a Nagymama, megmarkolva a lány rángatózó vállát. Hangjában nem a megkönnyebbülés, hanem éles, fojtott harag vibrált. – Gondolkodás nélkül cselekszel! Rázúdítottad a teljes felszíni kapacitást egy elöregedett, elszigetelt hálózatra. Mindannyiunkat ráégetsz erre a fémvázra!
– Nem hagyhattam odalent Jánost! – kiáltott vissza Alinda, miközben a füstölő falhoz lapult, és a betekintőnyíláson át látta, amint a férfi a meglepett Őrszemek árnyékában térdre kényszerül, de még lélegzik. – Te mondtad, hogy a fény az egyetlen esélyünk!
– A szabályozott fény, és nem a vakrombolás! – csattant fel újra az öregasszony, szemeiben pánik és felháborodás keveredett. – Ez a hálózat nem bír el ennyi energiát. A csomópontok kiégnek, és ha a biztosítékok elpattannak, az L-szektor összes tárolója felrobban. Elpusztítod azt is, amit meg akartál menteni!
A szellőzőcső mélyéről komor, mély morajlás hullámzott végig: a túlterhelt trafók egymás után adták meg magukat a magasabb szinteken. A falakon futó szigetelések olvadni kezdtek, fanyar, vegyszeres füstöt árasztva a szűk járatba. Alinda keze megremegett a forró kárpiton, de már késő volt: a túlterhelési hullám megállíthatatlanul söpört végig a kolónia rejtett ereiben.