Izzó vaslétra

A füst fojtogatóan sűrűsödött a szellőzőaknában, de Alinda nem hátrált a forró lemezről. Odalent a megbénult Őrszemek fémízületei kékes szikrákat szórva rángatóztak a zárlattól. János kihasználta az átmeneti vakságukat: véres tenyérrel feltolta magát a betonpadlóról, és a szellőző aljában futó vaslétra felé vonszolta a testét.
– János, fel! Most! – ordította Alinda a betekintőnyílásnak feszülve, fittyet hányva a Nagymama szorítására. A feszültséghullám áttörte a szektor régi szigetelését; a padló alatt felizzó rézkábelek már a vakolatot perzselték.
A férfi felnézett. Tekintetében nem a félelem, hanem a puszta túlélési ösztön égett. Tudta, ha megérinti a forró fémfokokat, a hálózat kóbor árama végigfut a testén, de ha lent marad, a szervomotorok újraindulása egyet jelent a lassú kivégzéssel. Egyetlen kétségbeesett mozdulattal elkapta az alsó fokot.
Roppanás visszhangzott a szűk járatban, ahogy János izmai görcsbe rándultak az áramütéstől. A Nagymama Alinda mellé térdelt a porban, és csontos kezeivel megragadta a lány ruháját.
– Ha áthúzod a peremen, minket is lehúz a mélybe! – sziszegte az öregasszony, de a hangjában már nem csak harag, hanem fojtott rettegés volt.
János tehetetlenül lógott a létrán, ujjai ráfehéredtek a tűzforró vasra. A hálózat utolsó trafója is kiégett, és a csarnokra vaksötét csend borult. A férfi sorsa most azon múlott, hogy maradt-e elég ereje megmozdulni, mielőtt az Őrszemek vészhelyzeti tartalékai életre kelnek.