A padló alatti csend

Alinda fittyet hányva a figyelmeztetésre, átnyúlt a forró peremen, és tiszta erejéből megragadta János megperzselt ingujját. A nyílás szegélye mélyen a mellkasába vágott, ahogy teljes testsúlyával hátrafelé feszült, de egyetlen centit sem engedett. A férfi egy utolsó, kétségbeesett mozdulattal átfordította magát a szűk résen, majd nehéz puffanással a porba zuhant a két nő mellé.
Odalent, a sötétbe borult csarnok mélyén éles, szaggatott csipogás törte meg a csendet. Az Őrszemek tartalék áramkörei életre keltek: a vaksötétben apró, vörös optikai pontok gyúltak ki egymás után, ahogy a szervomotorok újra feszültséget kaptak.
– A rácsot, gyorsan! – sziszegte a Nagymama. Ráncos, remegő kezével maga felé rántotta a nehéz vaslapot, lezárva a nyílást, éppen mielőtt a lenti pásztázó fénycsóvák elérték volna az akna bejáratát.
A szűk járatban megrekedt a fojtogató füst és az égett rézkábelek szaga. János a hátán feküdt, görcsbe rándult ujjait a mellkasára szorítva küzdött minden egyes levegővételért. Alinda mellé térdelt a hideg betonon. Míg az aknában hallgatták a lenti fémtestek újrainduló, nehéz lépteit, Alindában feltámadt a Nagymama régi meséinek emléke. A szabad ég, a határtalan szél és a csillagok emléke, amelyeket nem a kolónia visszaszámlálói vagy a vezérlőpanelek diódái rajzoltak a sötétbe, hanem a szabad élet törvényei.
– Át kell jutnunk az elfeledett járatokba – suttogta János rekedten, s tekintetében a fájdalom ellenére ott pislákolt az elfojthatatlan remény. – Ott nem találnak ránk.