Törhetetlen tekintet

A vakító fehér fénysugár végigsöpört a 14-es fülke vasmetszetes rácsain. Alinda önkéntelenül előrelépett, saját testével takarva el a sarokban lapuló Jánost és a nagymama kezében megcsillanó apró üvegdarabot. A fémcsizmák ütemes döngése közvetlenül az ajtó előtt torpant meg.
– Engedély nélküli mozgás a zárlat alatt – sziszegte az Őrszem sisakjának torzított hangszórója. A vakító fényszóró éles kúpja telibe találta Alinda arcát. – Azonosítót!
– A nagymama rosszul van – mondta Alinda szaggatottan, miközben egyetlen centit sem mozdult el az árnyék elől. – A légszűrő kihagyott. Nem tudott fellépni a fekvőhelyre.
Az Őrszem közelebb lépett, a páncél fémlemezei ridegen csikordultak. A fénysugár átsiklott az idős asszony megviselt arcán, aki ahelyett, hogy a földre sütötte volna a szemét, egyenesen a fekete vizorba bámult. A tekintetében nem a kolónia engedelmes félelme ülte meg a csendet, hanem valami régifajta, érintetlen méltóság.
János a sötétben meglapulva szorította a meleg üvegcserepet. A rettegés lassan elhomályosodott benne: megértette, hogy az ember nem a pedálok kötelező ritmusától vagy a fejadagok puszta túlélésétől lesz ember, hanem attól, ha a veszély ellenére is képes felelősséget vállalni a másikért.
A folyosó elosztójából hirtelen éles sercegés hallatszott, s az Őrszem vállpántján felvillant a kék jelzőfény. A katona ráütött a fülke ajtókeretére a regisztrálófejjel, majd szó nélkül megfordult, és a dinamóterem irányába indult. A sötétség visszatért, de Alinda és János tekintete összeért a félhomályban. A remény többé nem a hálózat szabályaitól függött.