A prizma törése

A folyosón éles, fém a fémen csikorgó hang jelezte a szektorellenőrző járőr közeledtét. A rácsok túloldalán feltűnt János guggoló alakja; a férfi zihálva, halálsápadtan lapult a fülkék közötti árnyékba, rettegve attól, hogy a rendkívüli zárlat miatt már nem ér vissza a saját fekvőhelyére.
– Húzódj beljebb! – suttogta Alinda, és megragadta János hideg ujjait, áthúzva őt a 14-es fülke szűkös szegletébe. A mozdulat túlmutatott a kolónia kimért szabályain; az elosztott fejadag után ez a második nyílt engedetlenség volt.
A nagymama nem tiltakozott. Ehelyett a kopott ruhája béléséhez nyúlt, és kikerült a kezéből egy apró, csiszolt üvegdarab. A szellőzőből beszűrődő halvány, mesterséges fény furcsa, szivárványos vonalat vetett a fülke döngölt padlójára.
– Ezt még az édesanyám őrizte – mondta az idős asszony, miközben János reszkető tenyerébe nyomta a fényt törő prizmát. – Azt mondta, a régi világban a napfény nem fejadag volt, hanem örökség. Az Őrszemek elhitették veletek, hogy az energiát csak pedálozva lehet megérdemelni, de a fény örökösei nem a csövek közt születtek. Mi nem a hálózaté vagyunk.
János megszorította a meleg üveget, s a rettegés helyét egy pillanatra elöntötte a megdöbbenés. A nehéz csizmák dobogása közvetlenül a fülke előtt torpant meg, s az Őrszem vakító fényszórója pásztázni kezdte a cellát.