A szigor mögötti mosoly

Amikor a léptek zajos visszhangja végleg elhalt a folyosón, János – azaz a G534-es alany – lassan kilépett a sarok mély árnyékából. Megviselt, kopott munkásruhájában, megkeményedett tenyerével óvatosan megérintette a fülke hideg fémfalát, majd a nagymamára nézett. A szemeiben olyan gyengéd melegség bujkált, ami teljesen idegen volt a kolónia szabályzatba merevedett világától.
– Jól vagy, Anna? – kérdezte halkan, és a zsebéből egy apró, félig elfeledett szintetikus kekszdarabot halászott elő, amit a saját szűkös fejadagjából spórolt meg. – A légszűrő miatt tőled is elszállt a levegő, láttam. Vedd el, ez ad egy kis energiát.
A nagymama azonnal kihúzta magát, és szigorú, élre vasalt tekintettel nézett az idős férfira.
– János, ne bolondozz! A kolónia előírásai szerint a szektorközi személyes gondoskodás szigorúan tiltott. Nem kell a keksz sem, őrizd csak a saját kalóriáidat a dinamónál! – torkolta le határozottan.
De miközben a szavai élesek és elutasítóak voltak, a keze egy pillanatra mégis megremegett, s ahogy átvette a morzsát, az ujjai hegyével önkéntelenül hozzáért a férfi megérdesedett kézfejéhez. János csak halványan elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy a szigorú elutasítás mögött az asszony csupán őt próbálja óvni a büntetéstől.
Alinda csendben figyelte őket a félhomályban. A lány tisztán látta az elfojtott mosolyt nagymamája szájszélén, amit az idős asszony egy gyors köhintéssel próbált leplezni. Ebben a szűk fülkében hirtelen nyilvánvalóvá vált: a törvények és fejadagok felett mégiscsak a szív tartja mozgásban a kolóniát.