A tiltakozás hangja

Alinda képtelen volt tovább tűrni a nyomasztó némaságot és a fojtogató óvatosságot. A meghatottság helyett hirtelen forró méreg öntötte el a mellkasát, ahogy a nagymamája megrettent, mégis elutasító arcát nézte. A fülke szűk falai között a megalkuvás szaga terjengett.
– Elegem van ebből! – sziszegte a lány fojtott, éles hangon, fittyet hányva a szomszédos folyosó visszhangjára. – Folyton a szabályzatot idézed, Mama, mintha a kolónia lemezei szabnák meg, mit szabad tennünk! Ez nem emberség, hanem gyávaság. Ha még egy falat kekszet sem mersz elfogadni, mert félsz a büntetéstől, akkor miben különbözöl a pedálozó gépektől?
Nagymama riadtan kapott a lány karja után, de Alinda dühösen elrántotta a vállát. János aggódva lépett közéjük, tenyerét intőn felemelve, de a lány nem volt kapható a csendre.
– Hallgass, te meggondolatlan gyerek! – csattant fel a nagymama, s a félelem szülte harag elszürkítette az arcát. – Nem tudod, mit beszélsz! Az ember nem attól lesz ember, hogy vakon kísérti a sorsot, és veszélybe sodorja azokat, akik vigyáznak rá. A túlélés a legelső kötelességünk!
– A túlélés nem élet! – vágta rá Alinda, és a fülke nehéz ajtajához lépett. Megragadta a hideg fémkilincset, hogy kirohanjon a generátoregység felé vezető sötét járatba, mit sem törődve azzal, hogy a műszakváltás előtti percekben a folyosókat szigorúan ellenőrzik.