A kiállás melege

A nehéz fémajtó csikorgással lendült ki. Alinda kiroppant a szűk folyosóra, ahol a csővezetékek hűvös párája azonnal az arcába csapódott. A sötétben csupán a vészvilágítás sárgás pislákolása mutatta az utat a generátoregység felé.
– Állj meg! – sziszegte János. A fiú utánafutott, és a sarkon túl gyengéden megragadta a lány csuklóját. Nem erőszakkal tartotta vissza, hanem óvón, mintha attól félt volna, hogy a lány elpárolog a homályban. – Ha most elkapnak a járatban, végleg elzárnak tőlünk.
Alinda megtorpant, s mikor hátranézett, a fülke nyitott ajtajában a nagymama törékeny alakja rajzolódott ki. Az idős asszony lába reszketett, ahogy óvatosan kilépett utánuk a hideg padlólemezre. Arcán már nem a szigor, hanem a puszta rettegés és a mély féltés tükröződött.
– Ne tedd ezt, kicsim – suttogta a nagymama, s száraz tenyerét János vállára fektette, hogy megtámassza magát. – A kolónia csak a testünket és az erőnket követeli. De amíg vigyázunk egymásra, addig nem gépalkatrészek vagyunk. Nem hagyhatom, hogy elpusztítsd magad.
János közelebb lépett, s lassan megszorította Alinda hideg ujjait. A fojtogató félelem ellenére a két fiatal tekintete összeforrt a félhomályban. János saját testével takarta el a lányt a szektor felől szűrődő fénytől. A leállni képtelen dinamók zúgása közepette Alinda megértette: az ember nem a szabályok puszta követésétől, hanem a társáért vállalt kockázattól és a szeretettől marad ember.