Több mint kalória

A túlterhelt hálózat csattanása még ott terjengett a szervizalagútban, de Alinda nem várta meg a füst eloszlását. Visszasietett a C-szektor lakózónájába, ahol a túlterhelt panelek most először vakító, szinte égető fénnyel világítottak. A megszokott félhomály helyett az éles sugarak brutális nyerseséggel mutatták meg a szürke falakat és a görnyedt alakokat.
A hálókamrák előtt Nagymama állt. Az idős asszony nem a fejadagért sorakozott, hanem kinyújtott karral, ámulva nézte a tenyerére vetülő fényt. Szemében óvatos remény csillogott.
– Látod, Alinda? – suttogta melegen. – Ez az igazi fény emléke. Ettől voltunk emberek odafint, a szabad ég alatt.
Alinda gyomra összerándult a hirtelen dühtől. Odalépett, és élesen a nagyanyjára támadt:
– Semmit sem ér a fényed, ha továbbra is be vagyunk zárva! – csattant fel gondolkodás nélkül. – Nem a lámpáktól leszünk emberek, Nagymama! Ugyanúgy tapossuk a lendkereket, csak most élesebben látjuk a saját nyomorunkat. János életveszélybe sodort minket a te ócska meséid miatt!
Nagymama meglepődve nézett rá, de a tekintetéből nem tűnt el a konok szelídség.
– Az ember több mint kalória és watt, kislányom. Ha már vágyni sem mersz többre, az Őrszemek valóban elvették a lelkedet.
Ekkor a szektor riasztója hátborzongató sípolással szólalt meg, s a folyosó végén feltűnt János futó alakja.