Az elfeledett juss

János óvatosan belépett a derengő helyiségbe. A levegőben elhalt ózon és száraz por szaga terjengett, de a fénymagvas relék vibrálása alatt egy mély, feledésbe merült morajlás lüktetett. Kovács a fal melletti kapcsolópulthoz lépett, és ujjait a rozsdás fémkarokra fektette.
– Nem gépek vagyunk – suttogta Alinda, miközben követve őket belépett a terembe. Nagymamája szavai élesen visszhangoztak a fejében: a napfény örökösei nem a pedálok rabszolgái voltak, hanem azok a szabad emberek, akiknek a fény nem fejadag volt, hanem alanyi jog. Ha ezt a kört visszakapcsolják, a hálózat nem a kolónia megszokott ütemére fog lüktetni.
– Az Őrszemek elvették a felszínt, de ezt a vezérlőt nem tudták megsemmisíteni – mondta János. A főkapcsoló súlyos öntöttvas karja előtt állt. Tudta, ha átváltja, a hálózatban megnövekedett feszültség átlépi a kritikus határt, és a szektor lámpái felvillannak, miközben a dinamók túlterhelődnek. De a napfény örököseinek jussa így juthat vissza a megnyomorított kolónia ereibe.
– Csináld – mondta Kovács, miközben a táblát figyelte. – Hadd tudják meg odabent, hogy kik az igazi örökösök.
János két kézzel megragadta a kart, és teljes testsúlyával lerántotta. A relék vakító kékkel felizzottak, éles szikra pattant a kapcsolótáblán, és a mélyben egy elfojtott zúgás futott végig a szektor hálózatán, ahogy az elfojtott áram elindult a lenti vezetékek felé.