A szolár-elosztó titka

Kovács megtorpant egy súlyos, sárgarézzel pántolt vasajtó előtt, amelyre zöldes oxidréteg tapadt. A szervizalagút párája itt már melegebb volt, mintha a falak mélyén még őrizne valamit a régi időkből.
– Ez a régi szolár-elosztó – suttogta Kovács, és egy lapos fémfeszítővel benyúlt a rozsdás retesz alá. – Amikor az Őrszemek átvették a hatalmat, a felszíni kollektorokat lezárták, a szektorokat pedig dinamókra kötötték. De az építők, akiket a nagyszüleink csak a napfény örököseinek hívtak, hagytak itt egy független kört.
Alinda megérintette a hideg fémikont a falon, amely egy stilizált napkorongot formázott. Eszébe jutott, ahogy a nagymamája egykor titokban a takaró alatt mesélt neki azokról, akik nem voltak hajlandóak pedálozni a saját életükért, mert hitték, hogy a fény jár minden embernek, nem pedig mérhető teljesítmény.
– A napfény örökösei nem gépeknek szánták a testünket – mondta halk, határozott hangon Jánosra pillantva. – A nagymamám szerint ők hagytak hátra egy kulcsot a lenti vezérlőhöz.
A retesz csattanva engedett. Kovács bevilágított a résen: bent, a vastag porréteg alatt nem dinamók pedáljai álltak, hanem fénymagvas relék sora, amelyek még most is halkan derengtek a sötétben.