Kiesett wattok

János átpréselte magát a szétfeszített rácson, majd azonnal visszanyúlt, hogy áthúzza Alindát. A lány megroppanó térdei alig bírták a súlyát; a napi háromszáz gramm szénhidrátmassza és a hatórai kötelező dinamózás nyoma mélyen bemaródott a testébe. Remegett az izmaiban az éhség és a kimerültség, ahogy a hűvös, huzatos szervizalagút betonjára érkezett. Kovács utolsóként mászott át, csikorgó fémzaj kíséretében igazítva helyére a kilazított lamellát.
– Gyorsabban – zihálta Kovács, a sötétben a nyirkos falat tapogatva. – A túlterhelés elszívta a C-szektor tartalékait. A rendszer nem hülye: ha leesik a watt-termelés, a központ azonnal tudja, hány emberi test esett ki a körből.
A távolban megszólalt az első, tompa riasztó sziréna. A folyosó falain futó csövek ritmikusan lüktettek, mint egy óriási, beteg lény erei. János megszólalni sem tudott, tüdeje égett az elhasznált levegőtől. Megragadta Alinda hideg, csupasz csuklóját – a bőre alatt érezni lehetett a vékony csonthártyát. A kolónia gépfejezete pontosan kiszámította minden egyes lakó kalóriaigényét: éppen annyit adtak, hogy a láb megmozdítsa a pedált, de ahhoz már kevés volt, hogy bárki megfutamodhasson.
– Nem megyünk vissza – suttogta Alinda, szavait elnyelte a nedves falak csendje. – Inkább itt hűljön ki a testem, mint azon a széken.
Kovács egy vastag kábelköteg alatt átbújva intett nekik. A járat lefelé lejtett, a kikapcsolt szektor mélyebb áramkörei felé, ahol a testük nem energiaforrás többé, hanem puszta nehezék a sötétben.