Titkos nevek a homályban

A szűk fémalagút lassan egy csendesebb szervizfülkévé szélesedett, ahol a csövek feletti meleg pára már nem csípte a szemüket. János-G534 haladt elöl, tapasztalt mozdulatokkal egyengetve az utat a homályban. Amikor egy kiálló, éles acélperemhez értek, a férfi megtorpant. Tanult a korábbi elutasításból: most nem nyúlt a nagymamához, csupán széles vállával elfedte a veszélyes csavart, nehogy az idős asszony beleakadjon.
– Ezen a szakaszon már évtizedek óta nem járt ellenőr – jegyezte meg János halkan, s a szeme sarkából óvatosan a nagymamára pillantott. – A lába bírja még a tempót, Erzsi néni?
A nagymama megtorpant, s bár a lábai valóban remegtek a fáradtságtól, mereven kihúzta magát. Az elfeledett, valódi név hallatán finom pír szaladt át az arcán, de a kolónia által belé nevelt fegyelem még tartotta magát.
– A regisztrációs kártyám szerint nem így hívnak, G534-es – feddte meg a férfit halk, de kimért hangon, ám a tekintetéből hiányzott a valódi szigor. – A szabályzat szerint a személyes megszólítás felesleges kockázat.
Alinda a háttérben elfojtott egy apró mosolyt. Pontosan látta, ahogy a nagymama megigazítja a védőruhája gallérját, s ahogy János óvó pillantása megpihen a dacos öregasszonyon. Az acélfalak szorításában a névtelen munkás és a fegyelmezett asszony közötti megőrzött gyengédség jobban felmelegítette a járatot, mint a fölöttük zúgó gőzvezetékek.