Csendes rezonancia

A szellőzőjárathoz vezető fémváz mentén még mindig szikrázott a fal, de a reteszek visszaugrásával kinyílt előttük az egyetlen menekülőút. János-G534 feszülten elállta a zsilip peremét, és a kezét nyújtotta az idős asszonynak, hogy átemelje őt a magas küszöbön. A mozdulatában elfojtott, óvatos gyengédség bujkált – nem az azonosítószámmal bélyegzett munkás gépies figyelme volt ez, hanem egy férfi féltő gondoskodása.
– Ne nyúljon hozzám, G534-es! – csattant fel a nagymama, és elutasítóan visszahúzta a karját. A kolónia szigorú szabályzata tiltotta a szektorok közötti személyes közeledést, s az öregasszony görcsösen kapaszkodott a megszokott fegyelembe. – Elboldogulok a saját lábamon is!
János állkapcsa megfeszült a nyers visszautasítástól, mégis a helyén maradt, készen arra, hogy elkapja az asszonyt, ha az megcsúszna a síkos acéllemezen. Alinda éles pillantással figyelte őket a sötétedő járatból. Pontosan látta a nagymama remegő kézfejét: ahogy az idős nő ujjai egyetlen röpke másodpercre hozzáértek János durva tenyeréhez, a szigor mögött elfojtott melegség villant meg. A nagymama titokban nagyon is kedvelte a névtelen férfit, de a kolónia törvényei és a büntetéstől való félelem falat emeltek közéjük.
– Haladjunk! A hálózat nem vár meg minket – sziszegte Alinda, miközben továbblépett a hűvös huzat felé.
A szűk csőben felgyülemlett feszültség ellenére a két felnőtt közötti kimondatlan kötelék átizzította a levegőt, bizonyítva, hogy a tiltott érzések még a kolónia acélvilágánál is szívósabbak.