A túlhajtott vezeték

A szervizalagút elágazásánál a falakba ágyazott kábelfonatok váratlanul vibrálni kezdtek. Nem a megszokott, halk ütem volt ez, hanem a hálózat túlterheltségéből fakadó mély, baljós zúgás. A főgenerátor szektora felől származó ingadozás végigfutott a szűk járat acélbordáin, s a burkolat résain keresztül a megrekedt, forró levegő szaga csapta meg őket.
– A dinamók nem bírják a terhelést – suttogta János, miközben a tenyérnyi elosztódobozhoz szorította a kezét. A fém szinte sütött. – Ha lecsapják a szektor biztosítékait, az automata zsilipajtók lezárnak. Csapdába esünk.
Alinda hátranézett a nagymamára, aki nehezen szedte a levegőt a sűrűsödő melegben. A kislámpa fénye egy rozsdás, rejtett átmenőnyílásra vetült, ahonnan az elfeledett járatok felől hűvösebb, de mégis különös, szinte ózonillatú huzat szivárgott. A kábeltálcákon apró, kék szikrák pattantak, ahogy az elosztórendszer kétségbeesetten próbálta elvezetni a fölösleges feszültséget.
– Ott, a vastag csövek mögött! – mutatott Alinda a sötét sarokba. – Ott fut az öreg tartalékvonal. Az még nem kapcsolódik a központi regiszterhez.
János bólintott, s a rézvezeték maradványával óvatosan félretolta a feszültség alatt álló huzalokat. A fal mögül a régi korok elfeledett rezonanciája morajlott fel, mintha a kolónia mélyén valami réges-régi szerkezet ébredt volna fel az átvonuló áramtüskétől. Nem volt idő teketóriázni: a túlhajtott hálózat bármelyik pillanatban kiéghetett.