A szervizakna árnyékában

János előrehajolt, és óvatosan felsegítette a nagymamát a szellőzőrács mögötti keskeny peremre. A fém hűvös volt, de a csövek mélyéből langyos, szinte állott levegő áradt. A távolból a Sentinel fémes lépteinek tompa visszhangja vert ütemet a folyosó burkolatán.
– Gyorsan! – szisszent fel János, miközben ő maga is belépett a nyílásba, és amennyire tudta, visszahúzta a megvetemedett rácsot. – Nem maradhat utánunk nyom.
A szűk acélalagútban csak Alinda kis lámpájának halvány fénysugara mutatott utat. A lány keze megremegett, ahogy félrehajtotta a kilógó vezetékkötegeket. A nagymama közelebb húzódott hozzá, és megérintette a vállát.
– Valami más is nyomja a szívedet, Alinda – suttogta a sötétben. – Nem csak a menekülés terhe.
Alinda elfojtotta a lélegzetét, és óvatosan hátrapillantott János felé, mielőtt válaszolt volna.
– L656… ő vállalta a kockázatot – suttogta félve, alig hallhatóan. – Ő terelte el az Őrszemet a tizenötös fülkénél. Ha rájönnek… tudja jól, hogy a kolóniában a személyes kötődés szigorúan tiltott. Elveszik tőle a kvótát. Vagy végleg lekapcsolják.
– Ember vagy, gyermekem – hajolt közelebb a nagymama, hangjában mély megértéssel. – A gép nem érez féltést, sem törődést. Amíg képes vagy valakiért kockáztatni, addig nem győztek felettünk.
– Csak halkan! – sziszegte János a sor elejéről, miközben elértek a szervizalagút elágazásához. – Akárki is ő, az életét tette a mi szabadulásunkra. Ne hagyjuk, hogy hiába legyen.