A kioldott retesz

A sárgán vibráló vészvilágítás fénye végigcsordult a tizennégyes cella kopott fémfalain. A zárakban nehéz, csattanó hang visszhangzott: a túlterhelt hálózat egyetlen pillanatra kioldotta a pneumatikus reteszeket. János a megperzselődött rézszál füstjét érezve nyúlt a nagymama karja után, miközben a dinamó halk morajlása kihagyott.
– Sikerült – suttogta János, és a megremegő kézfogásban több erő volt, mint a kolónia összes generátorában. – Nem gépek vagyunk, amiket tetszés szerint lekapcsolhatnak. Emberként döntöttünk.
A nagymama halványan elmosolyodott, bár tekintetét a megfigyelőlencsén tartotta. Megszorította az unokája ujjait, felidézve magában a régi meséket a szabad élettről, ahol az emberi méltóságot nem a kisajtolt wattok száma mérte. A félelem szorításában is melegség költözött a szívébe: János nem veszítette el a lelkét a pedálok között.
A szellőzőrács mögül fojtott neszezés hallatszott, majd Alinda bukkant elő a szervizalagút félhomályából. Tekintete azonnal összefonódott Jánoséval, és a lány arcán az óvatos remény derengése suhant át.
– A tizenötös fülke lakója még mindig leköti a Sentinelt, de perceink vannak – mondta Alinda fojtott hangon. – A rés nyitva van. Ha meg akarjuk őrizni, ami belőlünk megmaradt, most kell továbblépnünk.