Emberi kéz a kapcsolón

A szervizfülke hűvösében a halk szóváltást éles, ütemes szirénahang vágta át. A falakban futó nagyfeszültségű kábelek sercegve pulzáltak: a túlhajtott hálózat megingott, s a központi automata elzárással fenyegette az elfeledett járatot. A távolból egy őrszem riadt, bizonytalan léptei visszhangoztak – a feszültségingadozásoktól és a sötétség rémétől még a kolónia fegyveresei is rettegtek, hiszen az áramkimaradásban elenyészett a felettük gyakorolt hatalmuk.
János a falra szerelt, rozsdás kapcsolószekrényhez lépett, de a billentyűzet megrepedt kijelzője már nem reagált.
– Ha a rendszer lezár, a zsilip bezárul mögöttünk – mondta János, miközben tekintete a mennyezeti vészlámpák villódzására szegeződött. – Ezen a szakaszon már nem az automaták döntenek helyettünk.
Erzsi néni Alinda vállára tette a kezét. A lány érezte a simogatás mögött megbúvó régi meséket: a napfényes utcákról szóló emlékeket, ahol az emberek nem a pedálok kvótájáért küzdöttek, hanem egymásért.
– Az tesz minket emberré, Alinda, hogy nem vagyunk puszta számcédulák a kolónia regiszterében – suttogta az idős asszony, s szemeiben elszántság lobbant. – Nem a termelt energia adja az értékünket, hanem az a döntés, amit a félelem ellenére meghozunk.
Alinda meglátta a kapcsolótábla alatt elrejtett, poros mechanikus kart – a régi kolóniaépítők elfeledett tartalékvonalát. Nem habozott. Ujjaival megragadta a hideg acélt, s teljes testsúlyával lefelé feszítette. A vezetékekben szikrázva gyúlt ki a tartalékáram: az ereszkedő nehéz fémrács egy kattanással megtorpant, s a folyosó végén reménykeltő zölddel gyúlt ki a menekülőút jelzőfénye.