Tiltott gyengédség a homályban

A szervizfedél rozsdás zsanérja végül engedett, és a menekülők egymás után kapaszkodtak át a hűvösebb, elfeledett járat száraz betonpadlójára. A forró gőzcső maró hősége és a túlterhelt akna nyomása mögöttük rekedt, bár a kolónia távoli morajlása még mindig vibrált a fémfalakban. János – akinek az alkarján lévő G534-es azonosító halványan derengett a félhomályban – azonnal hátrafordult, hogy felsegítse a még lihegő Nagymamát. Megégett tenyere ellenére meglepően gyengéd, óvatos mozdulattal nyúlt az idős asszony felé.
– Rendben van? – kérdezte fojtott hangon János, s a tekintetében nem a riadt menekülő feszültsége, hanem mély, személyes gondoskodás tükröződött.
A Nagymama hirtelen visszahúzta a kezét, bár a szorítás nyomán eláruló melegség csillant meg a szemében. A kolónia szigorú törvényei szerint a korcsoportok és szektorok közötti kötődés felesleges energiaveszteségnek minősült, amit a rendszer keményen büntetett.
– Tartsa a távolságot, G534-es – mondta halkan az asszony, kimért szigorúságot erőltetve magára. – A kolóniai szabályzat nem tűri az ilyen figyelmet. A felesleges érzelmek csak lelepleznek minket.
János nem hátrált el teljesen, csendes bólintással tudomásul vette a korlátozást. Alinda a járat homályából figyelte őket: látta a Nagymama megránduló ujjait, ahogy az asszony titokban mégis megérintette a férfi megperzselt ingujját. A szűk járatban a tilalmak ellenére ott lebegett az egymás iránti elfojtott ragaszkodás.