A kábelfüggöny oltalma

A száraz betonpadló finom pora felkavarodott a lépteik nyomán, ahogy beljebb merészkedtek az elfeledett járat sötétjébe. János haladt elöl, óvatosan tapogatva a nyirkos falat megperzselt, de biztos kezével. Nem sietett; szándékosan lassította a tempót, igazodva az idős asszony nehézkesebb mozgásához. Amikor egy alacsonyan lógó, rozsdás kábelköteghez értek, a férfi egyszerűen felemelte a karját, védőhidat képezve a Nagymama feje felett, hogy megkímélje őt a fém éles peremétől.
– Erre biztonságosabb – suttogta János, hangjában a kolónia rideg fegyelme helyett valami egészen más, szinte elfeledett melegség derengett.
A Nagymama megállt egy pillanatra a rögtönzött kábelfüggöny alatt. Tekintete találkozott a férfi feszült, aggódó szemével. Bár a szabályzat szerint már a tizedik lépésnél jelentenie kellett volna a férfi illetéktelen közeledését, most mégis elmosolyodott – egy olyan halvány, lopott mosollyal, amilyet Alinda még sosem látott az arcán.
– Maga makacsabb, mint a régi világ dízelmotorjai, G534-es – jegyezte meg halkan a Nagymama, de a hangja már nem volt fagyos. – Pedig azok is híresek voltak arról, hogy nem engedelmeskedtek a központi akaratnak.
Alinda szorosan mögöttük lépkedett, riadt tekintetét a sötét folyosó távoli végére szegezve, de a szíve egy kicsit megkönnyebbült. Ebben a nyirkos, elhagyatott mélységben, messze az Őrszemek mindent látó kameráitól, a két felnőtt közötti tiltott közeledés nem szabályszegésnek, hanem az élet makacs kapaszkodásának tűnt. János halk bólintással fogadta a dicséretet, és ujjai egy röpke másodpercre megérintették az asszony vállát, mielőtt továbbvezette volna őket a járat kanyarulatán túlra.