A zsilip választása

A kanyarulat után a járat hirtelen kiszélesedett, de a szag megváltozott: a nyirkos beton helyét a forró gőz és a megperzselt szigetelés szaga vette át. János megállt egy vaskos, rozsdás fémzsilip előtt, ami a biztonságosabb szervizjáratot zárta el. A vezérlőpanel kijelzőjén pirosan villogott a hibakód – a hálózat túlterheltsége miatt az ajtó automatikusan lereteszelt.
– Ha manuálisan nyitom ki, a központ azonnal jelet kap – mondta János halkan, a csatorna falára rögzített dobozt vizslatva. – És ha észreveszik a nyomásesést, Őrszemeket küldenek.
Alinda közelebb lépett a Nagymamához, és megragadta a vékony csuklóját.
– Mi lesz velünk, ha nem tudunk átmenni? – suttogta kétségbeesetten. Majd lehalkította a hangját, hogy János ne hallja: – És mi lesz L656-tal? Ha kiderül, hogy eltűntünk a szektorból, őt is kikérdezik a generátornál?
A Nagymama szigorú tekintettel nézett a lányra, de a szeme sarkában hirtelen melegség bujkált.
– Ne ejtsd ki azt a számot, Alinda. Tudod, hogy a kolónián a kötődés büntetést von maga után. Ő a saját pedálján marad, neked meg az a dolgod, hogy túléld ezt az éjszakát.
János eközben lefejtette a védőburkolatot egy vezetékcsokorról. Csupasz tenyérrel nyúlt a kábelsor közé, fittyet hányva a pattogó szikrákra.
– Én itt maradok a kézi kioldónál, míg maguk átjutnak – nézett vissza rájuk határozottan. – De ha elengedem a karcsoportot, a zsilip azonnal visszazár.
– Ezt nem teheti, G534-es – lépett előre a Nagymama, hangjában mély megrendüléssel. – Magára rásütik a végleges elhajlás bélyegét. Elveszíti a fekhelyét... az életét.
– Már rég elveszítettem – felelte János, és teljes testsúlyával meghúzta a rozsdás kart. A nehéz ajtó csikorogva emelkedni kezdett.