A megfeszített izmok ára

A függőleges akna falán futó vastag gőzvezeték ontotta magából a fojtogató meleget. Alinda érezte, ahogy a tenyere rátapad a forró, zsíros fémre; minden egyes centiméterért meg kellett küzdenie a gravitációval és a saját kimerültségével. Alatta a Nagymama nehézkes, de ritmikus lélegzetvételei hallatszottak, ahogy az idős asszony makacsul kapaszkodott a hágcsó fokain. János haladt legfelül, fél kézzel húzva fel magát, miközben bekötözött, megégett tenyerét próbálta kímélni a fém hőtől izzó szorításában.
Hirtelen éles, fémes kattanás futott végig a hálózaton, és a vezetékek lüktetése megváltozott. A rendszer automatikus ciklusba lépett: a szellőzők leálltak, és a csövekben keringő forró folyadék nyomása hirtelen megugrott. A túlterhelt hálózat elkezdte elszívni a környezeti hőt, szinte kiszippantva a levegőt a szűk aknából. Az emberi testek energiája – a lázas igyekezet, a feszülő izmok melege – hirtelen akadállyá vált a falba épített hőszenzorok vörös derengésében.
– Ne álljatok meg! – sziszegte János, de a hangja elcsuklott a fáradtságtól. Az arca sápadt volt, a feszültségtől az erek kidagadtak a nyakán. A kolónia könyörtelen logikája szerint a nem termelő test felesleges teher, és most a rendszer fizikai akadályként gördült eléjük, mintha maguk a gépek akarnák kiszűrni a felesleges kalóriát fogyasztó szökevényeket. Alinda lábai elnehezültek, mintha ólmot öntöttek volna beléjük.
Alinda felfelé nyújtotta a kezét, átkulcsolva a következő fémfokot, miközben a fejük fölött a hálózat reléi fenyegetően kattogtak. Az L-szektor zsilipjei reagáltak a nyomásingadozásra. Minden lépés a túlélésért vívott nyers fizikai küzdelemmé vált, ahol a tét nemcsak a menekülés volt, hanem annak bizonyítása, hogy többek puszta biológiai üzemanyagnál.