A vérvonal jussa

Alinda elsőként lépett át a szűk nyíláson. A szerelőaknán túl hűvösebb, tisztább levegő fogadta őket, amely alig észrevehetően fanyar, mégis éltető frissességet hordozott – pontosan olyat, amilyenről a Nagymama mesélt a szabad ég alatti világgal kapcsolatban. János nehézkesen követte őket, bekötözött kezét óvatosan a mellkasához szorítva, miközben a gépész zökkenőmentesen visszahúzta mögöttük a rozsdás rácsot.
Ahogy a homályos átkötő járatban megpihentek, Alinda megszorította a Nagymama törékeny ujjait. A lány szülei évekkel ezelőtt tűntek el a B-szektor mélyén egy korábbi hálózati baleset során: a kolónia fegyelmi logikája nyomtalanul beolvasztotta őket a gépezetbe. Családjából egyedül a Nagymama maradt meg neki, aki nem engedte feledésbe merülni az ősök nevét és a napfényben fürdő tájak emlékét. Az ő vérvonalukban a túlélés nem csupán a fejadagok megszerzését jelentette, hanem az emberi méltóság átmentését a sötétségből.
– Apád és anyád is a réseket kereste a falon, Alinda – suttogta a Nagymama, s megérintette a lány homlokát. – Emlékezz rájuk! A mi családunk sosem a pedálokhoz született, hanem a fényhez.
János a párás falnak támaszkodva hallgatta őket. Alinda elszánt tekintetében meglátta azt a reményt, amiért érdemes volt kockáztatni. A gépész intésére a kis csoport újra megindult az L-szektor belső járatai felé, ahol a hajnal derengése már a szebb jövő ígéretét hordozta.