Ritmikus válasz

János lassan bólintott, s bár megperzselt bőre lüktetett a vászondarab alatt, ujjait szorosan ökölbe zárta. A szűk járat fojtogató csendjét hirtelen különös, ütemes zaj törte meg: a vastag fűtéscsövön három rövid, majd két hosszú koppanás visszhangzott végig. Nem a gőz egyenletes lüktetése volt, s nem is a hálózat túlterhelésének vak rezonanciája. Ennek a hangnak szándéka volt.
– Ez nem a gép – suttogta a Nagymama, s reszkető kezét Alinda vállára tette. – Ezt a ritmust a régi szektorban használták, még mielőtt a digitális számlálókat felszerelték volna.
Alinda óvatosan közelebb kúszott a járatot lezáró rozsdás szervizfedélhez. A fém peremén, a vastag porréteg alatt friss karcolás látszott: egy áthúzott kör, a tiltott önszerveződés elfeledett jele. János felkászálódott, ép bal kezébe ragadott egy elszabadult csavart a lemezekről, és habozás nélkül visszakoppintott a fémre. Ugyanazt a ritmust adta le.
A válasz nem késlekedett. A fedél túloldalán nehéz retesz mozdult meg süket csikordulással. A megnyíló résben nem az Őrszemek hideg optikája villant meg, hanem egy koromfoltos arcú gépész riadt, de eltökélt tekintete.
– Gyorsan – sziszegte az ismeretlen, s szélesebbre tárta a rácsot. – Az L-szektorban már tudják, hogy kiesett a hármas dinamó. Ez az egyetlen vakfoltunk, mielőtt újraindítják a szkennereket.