Tilalmon túli tekintet

János óvatosan kikandikált a csővezetékek fedezékéből. A folyosón elhalt a nehéz gépészcsizmák utolsó zaja is, a vészvilágítás borostyánfénye pedig visszaszelídült a megszokott, pislákoló derengésre. A férfi halk füttyel intett a sötét mélyedésben lapuló csoportnak, majd gyors léptekkel odalépett a szellőzőakna mögé.
– Tiszta a levegő – suttogta, s tekintete először nem a fiatal Alindára vagy a reszkető 84-es alanyra tévedt, hanem az idős asszonyra. A G534-es számmal jelölt gépész kérges, olajos tenyerét kinyújtva próbált segíteni a Nagymamának, hogy felálljon a hideg rácsról. – Gyere, Klára... a generátoregység alsó járatában elrejthetlek benneteket a következő műszakváltásig.
A Nagymama egy pillanatra megtorpant. Bár tekintetében meleg fénysugár villant a régi név hallatán, határozott mozdulattal visszahúzta a kezét, és egyedül, a kopott fémfalnak támaszkodva emelkedett fel.
– Tilos a személyes kapcsolat, János. Tudod te is a törvényt – mondta halk, mégis kemény hangon, miközben tekintetét a férfi szemeibe fúrta. – A kolónia normatívája nem ismer kivételeket. Ne kockáztasd az életedet miattam.
János nem hátrált meg. A szája szegletében fanyar, mégis gyengéd mosoly bukkant fel. Nem a normákról vagy a megtermelt kilowattokról akart beszélni, hanem a falak mögötti, ritka pillanatokról, amikor az ember nem csupán alkatrész a gépezetben. A Nagymama elforduló arca és megremegő vállai azonban elárulták őt: a szigorú elutasítás mögött mély, elfojtott vonzalom húzódott, amit a szondák soha nem mérhettek ki.
Alinda szótlanul figyelte a köztük feszülő, mégis oly emberi kapocs feszültségét. Megértette, hogy a kolónia kemény szabályai ellenére János gondoskodása nem csupán kötelesség volt, hanem az utolsó, tiszta érzés, ami még összekötötte őket a múlttal.