A bőr alatti dobbanás

A közeledő léptek fémhangja végigkorbácsolta a szűk folyosót. János megragadta Alinda vállát, és az elágazás felé lökte a lányt a Nagymamával és a reszkető jövevénnyel együtt.
– Bújjatok a szellőzőakna mögé! – sziszegte János. A szemeiben vad riadalom égett, ujjai fehéredtek a vezérlőkar csikorgó fémjén, ahogy visszatolta a védőborítást a füstölgő áramkörre.
Alinda engedelmeskedett, bár a szíve a torkában dobogott. A sötét mélyedésben szorosan a 84-es alany mellé préselődött. A jövevény teste jéghideg volt, s mereven bánta a kolónia kemény padlóját. A lány önkéntelenül lenyúlt, és megérintette a szökött alany csuklóját. Az érintés puszta szándéka – az önzetlen, melegségre vágyó gesztus – teljesen idegen volt ebben a gépi világban, ahol minden mozdulatot kilowattokban mértek.
– Ez az... – suttogta Alinda halk, fojtott hangon, miközben a saját melegét próbálta átadni. – Ne félj. Ember vagy.
A Nagymama a sötétben guggolva halványan elmosolyodott, bár ráncos arca feszült maradt a veszélytől.
– Látod, kislányom – suttogta az idős asszony, hallgatva a nehéz gépészcsizmák elhaladó dübörgését a túloldalon. – Nem a regisztrációs szám teszi az embert, és nem is a felhalmozott áram. Hanem ez a halk dobbanás a bőr alatt, amit semmilyen szonda nem tud leolvasni.
A műszakváltás nehéz léptei végül elhaltak a járat végén. János megkönnyebbülten támaszkodott a falnak, de tudta: a választásuk örökre megváltoztatta őket.