A csikorgó normatíva

János fél szemmel a megszakító füstölgő burkolatát leste, a másikkal pedig a 84-es alany csuklyáját, amint az félénken megbújt a melegvíz-vezetékek mögött. Ha egy automatizált szonda most elhalad a folyosón, legfeljebb egy túlmelegedett szelepet regisztrál – feltéve, ha a cső nem kezd el váratlanul tüsszenteni.
– Nos, ebből se lesz kiállítási darab – mormolta a Nagymama, megigazítva gépzsíros kendőjét. – A mi időnkben az embert még nem az alapján határozták meg, hány kilowattórát tud kisajtolni a vádlijából két adag szintetikus pép között.
– Most az a lényeg, hogy ne szúrjon ki az Őrszem – vágott közbe János szaggatottan. Ujjai gyorsan jártak a szabályzótárcsán, próbálta elcsalni a hálózati túlterhelés nyomait.
Alinda közelebb lépett a csövekhez, és a reszkető jövevényre nézett. A lány szívverése még mindig heves volt a tiltott rézspirál átadása után, de a szemeiben kíváncsiság gyúlt.
– Nagyi... ha valaki nem hajtja a pedált, és nincs regisztrálva a számlálóban, az a szabályok szerint nem is létezik? – kérdezte halkan.
– A szabályok szerint a csavarhúzó sem létezik, amíg be nem ejted a nyitott generátorba – felelte a Nagymama szárazon. – Ember az, Alinda, aki képes hülyeséget csinálni a saját szakállára, nem csak a központi utasításra. Úgyhogy ez itt – bökött a csövek mögött kuporgó alanyra – elég jó úton halad afelé.
János felhorkant, de a tekintete feszült maradt. A szektor jelzőfénye sárgáról narancsra váltott: a kolónia megszokott napirendje nem tűrte a késést, és a következő műszakváltás léptei már visszhangoztak a szomszédos járatban.