A rézkarika súlya

János nem feleselt az idős asszonnyal. Szótlanul visszahúzta a felajánlott szigetelőanyagot, de ahelyett, hogy elcsomagolta volna, a hegesztőállvány mögé rejtett rekeszbe csúsztatta. Alinda halkan utánaállt, és mielőtt a Nagymama meggátolhatta volna, kinyújtotta a kezét a fémburkolat felé. Ujjai a hűvös, kopott lemezt érték, ahogy János kérges tenyere véletlenül ráfonódott a lány csuklójára. A gyors, villanásnyi fizikai érintésben ott feszült az elfojtott félelem és a megértés szótlan szövetsége.
– Ne tedd, Alinda – suttogta János, s a hangja ezúttal mentes volt a munkavezetők merevségétől. – A szabályok nem óvnak meg, ha a rendszer megérzi a jelenlétünket.
A lány nem húzta el a kezét. A generátor mély frekvenciájú lüktetése átjárta a padlólemezt, miközben Alinda zsebéből egy régen elrejtett, sárgaréz huzaltekercs csúszott elő – egy apró, tiltott emlék a zárt szektorok mélyéről, amit még az apja hagyott rá. Megszorította a hűvös spirált, s odaadta Jánosnak. Ez nem hálózati alkatrész volt, hanem a szótlan bizalom jele.
János átvette a rézdarabot, és a munkászubbony belső zsebébe rejtette. A jövevény, a 84-es alany, a sarokban gubbasztva figyelte őket, ziháló légzése ritmust adott a gépek tompa dobolásának. János bólintott, majd a generátor elágazó csövei felé terelte a jövevényt, hogy az automata szondák ne érzékeljék az idegen testmeleget.