Szikrázó remény

Ahogy mélyebbre merészkedtek a keskeny mellékjáratba, a levegő nehézzé és fojtogatóvá vált, mint egy ócska, évek óta nem takarított porszívózsák belseje. Hirtelen az amúgy is halvány vészvilágítás, amely eddig úgy pislákolt, mint egy haldokló szentjánosbogár, úgy döntött, ideje a nagy búcsúnak. Egy szánalmas *pffft* hang kíséretében, és egy pillanatnyi szikraesővel, amely rövidre zárta a félelmet Alinda és Janos arcán, végleg kialudtak. A kolónia hálózata, úgy tűnt, megelégelte a folyamatos túlterhelést, és sztrájkba lépett. Abszolút, mindent elnyelő sötétség vette át az uralmat.
Alinda elfojtott egy felszisszenést, ami inkább fulladásra hasonlított. Janos ösztönösen nyújtotta a kezét, és a sötétben, a súlyos, ólmos csendben ujjai megtalálták Alindáét. Apró, de erős szikra pattanhatott közöttük, ha lett volna még valami, ami szikrázik. A hálózat felmondta a szolgálatot, gondolta Janos. Dr. Bordás András most biztosan a fejét verte volna a rozsdás falba a váltóáram megbecsülése miatt, Fekete Zoltán pedig már írta volna a beadványt a kilakoltatásukra a túlfogyasztásért, de most senki sem hallotta volna.
„Ez már csak hab a tortán” – suttogta Alinda, de a hangja reszketett. A torta azonban már rég megpenészedett, és valószínűleg patkányok is előszeretettel fogyasztották. A csend, ami követte a teljes áramszünetet, nyomasztóbb volt, mint bármilyen korábbi morajlás. Csak a saját, felgyorsult szívverésük dobogott a fülükben, szinkronban a kolónia vészjelzőjének nem létező ritmusával.
Janos szorítása megerősödött. „Lassan” – tanácsolta, a hangja rekedtes volt a feszültségtől. „Mindig van valami.” De most még az a „valami” is elrejtőzött a tökéletes sötétségben. Ahogy tapogatóztak a fal mentén, Alinda ujja egy kiálló, csupasz drótra tévedt. Az megrázta, majd halványan felizzott, mintha a kolónia idegpályáin még pislákolna valami elszánt, de reménytelen élet. A túlfeszített hálózat utolsó, elkeseredett lehelete. Ez a kis, haldokló fény azonban épp elég volt ahhoz, hogy meglássák a következő problémát: egy hatalmas, rozsdás cső, amely a mennyezetről lógott le, pont az útjukat állta. Úgy nézett ki, mint egy vén, meghibásodott artéria, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Az „ember” fogalma, amiről Alinda nagymamája mesélt, mostanra redukálódott egy szűk résen való átpréselődésre, a remény pedig egy villódzó drótdarabra.