A remény törmelékei

Alinda a rozsdás burkolatra nézett, ahová Janos támaszkodott. A fém hidege szinte átsugárzott a sötétségen. „Együtt…” – gondolta, és a szó súlya megnyugtatóan nehéznek tűnt a szívében. Nem oldott meg semmit, de a teljes magány érzése elillant, legalábbis egy pillanatra. A félelem azonban ott maradt, hideg kéz szorította a gyomrát, és az, hogy nem tudta, mi lesz a következő pillanatban, szinte elviselhetetlen volt.
Egy újabb, ezúttal közelebbi morajlás rázta meg a járatokat. A por sűrűbben hullott, és a levegő nehézzé vált, mintha maga a kolónia is zihálna. Alinda felkapta a fejét. A hang jobbról jött, egy keskenyebb mellékjárat felől, amelyet eddig elkerültek. Valami elmozdult odabenn, valami nagy és súlyos.
Janos elrugaszkodott a géptől. Arcán a düh és a félelem keveréke, szemeiben azonban megcsillant valami elszántság. „Ott semmi jó nincs” – mondta halkan, de a hangja határozott volt. Tudta, hogy tovább kell menniük, de az ismeretlen iránti rettegés benne is éppolyan erős volt, mint Alindában. „Kell lennie valahol egy kijáratnak. Valahol, ahol…” A mondat a levegőben lógott, beteljesedetlenül.
Alinda bólintott. Tudta, hogy Janos a túlélésre gondol, arra a lehetőségre, hogy valaha még emberként élhessenek, nem csak árnyékokként a föld alatt. A nagymama meséi ekkor jutottak eszébe, a napfényről, a szabad levegőről, arról a világról, amely csak a haldokló kolónia falain kívül létezhetett. Egy pillanatra remény áradt szét benne, de aztán elnyelte a sötétség.
„Menjünk” – suttogta Alinda, felvette a fejük felett csüngő, rozsdás csövekből álló hálózat által vetett árnyékok játékát. Janos intett, hogy kövesse. Lassan, óvatosan indultak el, lépteiket elnyelte a rozsdás fém és a hulló törmelék nesze. Minden lépés egy újabb kérdés volt: hogy lesz az ember, mi marad belőle, ha a falak végleg bezárulnak föléjük?