Az égbolt emléke a mélyben

Az Alinda ujját megrázó drótszál utolsó, halvány izzása épp csak annyi fényt adott, hogy a rozsdás cső árnyéka még fenyegetőbben magasodjon eléjük. Janos hátrahúzta Alindát, a kezét szorítva, miközben próbálta felmérni a helyzetet a szinte teljes sötétségben. A cső, vastagon borítva rozsdával és valamilyen kellemetlen szagú folyadéktól nyálkásan, teljesen elzárta az amúgy is szűk átjárót. Nem csupán akadály volt; a kolónia lassú, fájdalmas hanyatlásának élő mementója, a túlfeszített hálózat fizikai megnyilvánulása.
„Nincs hely,” Alinda suttogta, a hangjában félelem és elkeseredés vegyült. Egy pillanatra megelevenedett előtte nagymamája meséje a nyitott égboltról, a kolónia előtti időkről, amikor az emberek szabadon járhattak, fémfalak és összeomló járatok nélkül. Ez a „szabad emlék” most nem romantikus álom volt, hanem egy fájdalmas kontraszt a rozsdás cső és a fullasztó sötétség között. Az a világ, ahol a „hogy lesz az ember?” kérdésnek valószínűleg egészen más értelme volt, mint itt, ahol a túlélés csupán a következő akadály leküzdését jelentette, és a „mi lesz vele?” egy rozsdás cső formájában tornyosult föléjük.
Janos a dróthoz nyúlt, az apró, szikrázó fény gyenge volt, de most egyfajta pillanatnyi kalauzként szolgált. Felmérte a cső méretét. „Át kell bújnunk alatta,” mondta, a hangja feszült volt, de elszánt. A cső alatti rés szűknek tűnt, alig férne át rajta egy ember. Alinda bólintott a sötétben, ami inkább egy elkeseredett rántás volt. A nedves, nyálkás padló is alig látszott a pislákoló fényben.
„Vagy fölötte,” tette hozzá Janos, de a plafon is tele volt hasonlóan fenyegető szerkezetekkel, amelyek bármelyik pillanatban elszabadulhattak. A drót ismét megrázta, apró szikra repült ki belőle, ahogy Janos megpróbálta megérinteni a csövet. A fém jeges volt és tapadós. „Maradj a falnál,” intette Alindát. Ő maga óvatosan, lassan, előre kúszott, a csőhöz nyúlt, tapogatta. A rozsda szemcsés volt, de alatta érezte a fém ridegségét. A levegő nehéz volt, a csend pedig még nyomasztóbb, ahogy a túlfeszített hálózat utolsó lehelete is lassan elhalni látszott.
Janos a drót vezetékét követve megpróbált felkapaszkodni a csőre. A fém hideg volt és csúszós. Egy pillanatra megremegett, majd a talpa megcsúszott a nyálkás felületen. Egy éles, fémes csattanás hallatszott, ami felerősödve visszhangzott a járatokban. Alinda felszisszent, és szorosabban húzódott a falhoz. A sötétség megint elnyelte őket, csak a pánik szorítása maradt.