A rozsdás kapu

Alinda felszisszent, és szorosabban húzódott a falhoz. A sötétség megint elnyelte őket, csak a pánik szorítása maradt. Janos a nedves, fémrepesztő hang kíséretében zuhant vissza a nyálkás padlóra. Egy halk nyögés, majd csend. Alinda szíve a torkában dobogott, kétségbeesetten kapálózott a levegő után. „Janos? Jól vagy?” A hangja elakadt, alig hallatszott a saját fülének. A túlfeszített hálózat zaja is mintha halkult volna, csak a csend visszhangzott, ami még félelmetesebbé tette a helyzetet.
Janos lassan mozdult, a drót már nem szikrázott. „A kezem… megcsúszott. Ez a fém… átjárhatatlan.” A düh és a tehetetlenség elegyedett a hangjában. Alinda egy pillanatra bezárta a szemét. Eszébe jutott a nagymamája, aki mindig azt mondta, hogy az élet nem a falak közé való. „Mi lesz velünk, ha itt ragadunk?” – gondolta, és a kérdés súlyosabban telepedett rá, mint valaha. A kolónia szűk járatai hirtelen végzetes csapdának tűntek, és a szabad égbolt emléke már nem vigaszt, hanem maró fájdalmat hozott.
Janos ismét megpróbálta felkapcsolni a drótot, de az csak rövid, halvány fényt adott, mielőtt végleg kialudt volna. Teljes sötétség. „Nem mehetünk át rajta,” Janos hangja most már alig volt több, mint suttogás. „Túl csúszós, és… valami nyomás van rajta, mintha még tartaná valamit. Félek, hogy leszakad, ha próbálkozunk.” Alinda a falhoz préselte magát, érezte a hideg, nyirkos felületet. A „hogy lesz az ember?” kérdés most a legközvetlenebb formájában jelent meg: hogy lesz belőlük ember, ha itt pusztulnak? A családja jutott eszébe, az otthoni, viszonylagos biztonság, és az a remény, hogy egyszer majd ők is láthatják a szabad égboltot, amit nagymamája olyan szenvedélyesen emlegetett. De most ez a remény is a rozsdás cső mögé, a sötétségbe veszett.
„Mi van a túloldalon?” Alinda hangja reszketett. Janos óvatosan letápászkodott, és a cső alatti rés felé mozdult. „Próbáljuk meg alatta. Nincs más választásunk.” Az út már nem a felfedezés ígérete volt, hanem a kétségbeesett menekülésé. A rozsdás cső, amely eddig csak akadály volt, most egy félelmetes kapuvá vált a bizonytalan jövőbe, elválasztva őket attól, amit a kolónia még tartogathatott számukra, és mindentől, amit Alinda a családjáról és az életről gondolt.