Kényszerpálya

Janos hason csúszva préselte be magát a cső alatti szűk, nyirkos résbe. A fém sikoltó hanggal engedett a testsúlyának, ahogy a férfi centiméterről centiméterre küzdötte előre magát a sárban. Alinda visszatartotta a lélegzetét; a sötétben csak a zihálást és a cső feletti vakolat hullását hallotta. A szorongás maró szaga betöltötte a járatot.
– Átértem! – hallatszott Janos rekedt kiáltása a túloldalról, de a megkönnyebbülés csak egyetlen másodpercig tartott.
Egy csikorgó, fémes robaj rázta meg a járatot. A fejük felett húzódó elöregedett tartógerenda elpattant, és a nehéz cső zúgva zuhant lejjebb, végleg eltorlaszolva a szűk rést. A törmelék és a hideg pára elborította Alindát, ahogy kétségbeesetten a falhoz lapult.
– Janos! – sikoltotta a lány, és meggondolatlanul a forró, rozsdás fémnek feszült.
A túloldalról tompa nyögés válaszolt. Janos lába beszorult a lezuhanó törmelék alá. A járat alján gyűlő szivárgó víz elérte a sérült vezetékeket, és apró, kék szikrák pattogtak a nedves padlón. Janos sorsa percek alatt dőlhetett el: ha a víz eléri a hálózatfeszültséget, nincs menekvés.
– Ne jöjj… rosszabb lesz… – nyögte Janos kintről.
Alinda előtt ott állt a megmásíthatatlan döntés. A nagymamája jutott eszébe, aki mindig megvetette a habozást és a gyávaságot. A lány haragja a kolónia elkorhadt falai ellen csapott fel: nem volt hajlandó veszni hagyni Janost. Vakmerő mozdulattal ragadta meg a forró törmeléket, hogy utat törjön magának.