A falba vésett nyom — új hang

A forró törmelék megégette Alinda ujjait, de a lány ügyet sem vetett a fájdalomra. Egy elszabadult, vaskos fémcsövet ragadott meg a földről, és a nehéz kőtömb alá feszítette. Minden erejét beleadva emelte meg az emelőt: a kőhalom megmozdult, épp annyira, hogy Janos elfojtott nyögéssel kiszabadíthassa a becsípődött lábát.
A következő másodpercben a szivárgó víz elérte a sérült vezetékeket. Éles, kék ívfény csapott fel a járat alján, majd pattogó sercegéssel kihunyt az utolsó tartalékvilágítás is. A teljes sötétségben csak a víz folyamatos csöpögése és a saját szaporázott légzésük visszhangzott. A visszaút végleg lezárult: a beomlott kövek és a zárlatos kábelek elvágták őket a felsőbb szintektől.
– Jól vagy? – suttogta Alinda, miközben felsegítette a sántító férfit. A szűk járat bűze elviselhetetlenné vált, de a nedves falak mentén hűvös, friss huzat lüktetett. Ez azt jelentette, hogy a járat nem volt zárt; valahol mélyebben egy régi szellőzőnyílás vagy egy elfeledett elágazás húzódott.
Janos a falba kapaszkodva tett egy bizonytalan lépést előre. A vak sötétben, ahogy Alinda végighúzta kezét a nyirkos betonon, finom karcolásokat érzett a felületen: nem a kolónia gyári jelzései voltak ezek, hanem egy emberi kézzel vésett, régi szimbólum. A megtéveszthetetlen jel arra utalt, hogy korábban már mások is jártak ezen az elfeledett úton.