Az örökség nyomában

A hűvös, friss huzat volt egyetlen tájékozódási pontjuk a vaksötétben. Alinda Janost támogatta, aki sántikálva, fájdalmas nyögésekkel haladt a fal mentén. Minden hang felerősödött: a szivárgó víz, lélegzetük, és egy távoli, ritmikus kattogás a mélységből. Alinda ujjai a nyirkos betonba vésett karcolásokba ütköztek. Nem Őrszem-jelölések voltak ezek, hanem ősi, emberi kéz nyomai. Érzett egy spirált, majd egy stilizált, nyílásszerű formát, mintha szemből nézett napot ábrázolt volna, sugarakkal.
„Ez... nem a miénk” – suttogta Alinda Janos felé. „Régiek. A nagymama mesélt ilyesmiről. Emberekről, akik emlékeztek.”
Janos csak nyögött. „Most nem emlékek kellenek, Alinda, hanem kijárat.” A lábában lüktető fájdalom és a teljes elszigeteltség szorította torkát. De a huzat reményt adott.
Alinda elengedte Janost, és előre tapogatózott. A spirál és a nap-szimbólum ismétlődött, útirányt mutatva. A nagymama szavai visszhangoztak benne a kék égről és a napfényről, amit a kolónia rég elfeledett. Valakik nem felejtettek, ragaszkodtak a fény emlékéhez. Ők lehettek a Napfény örökösei, akiket a nagymama említett? Azok, akik nem akartak beolvadni? Ezek a jelek bizonyítékok lehettek, hogy hasonló sors elől menekültek ide.
A huzat érzékelhetően erősödött, már szélnek tűnt. A levegő illata is megváltozott: a nedves kő és rohadás mellett friss, földes szag jelent meg. „Erre!” – mondta Alinda határozottan, és megragadta Janos kezét. A járat szűkült, majd egy éles kanyar után rozsdás, félig nyitott fémrácsos ajtóhoz értek, melyből áradt a friss levegő. A rács mögött a sötétség mélyebbnek tűnt, de a levegő tisztább volt, és Alinda bízott benne, hogy ez az életet jelenti.