Szikrák a résben

A szűk szellőzőjárat fémfalai között a por és a kiszáradt olaj fojtogató szagát szívta be János. A térdei halkan csapódtak a lemezekhez, ahogy a tizennégyes fülke mögötti sötét résben előrearaszolt. Számára a kolónia eddig csupán a G534-es azonosító kódját és a műszakok gépies ritmusát jelentette, ám a Nagymama halk szavai most új értelmet adtak a mellkasában lüktető feszültségnek.
Az idős asszony a kolónia szigorú szabályai szerint mindig távolságot tartott tőle, hiszen a túlzott kötődés veszélyes volt. János mégis érezte, hogy a kimért óvatosság mögött mély, emberi féltés rejtőzik. A Nagymama tekintetében ott élt az a régi, szabad világ, amiről mesélt, s amit János most Alinda elszántságában látott újjászületni. Ez a névtelen, mégis mindennél tisztább vonzódás hajtotta át a sötétségen.
A járat végén a szellőzőrács félrecsúszott, s János nesztelenül ereszkedett le az elfeledett járatok poros betonaljzatára. A hálózati túlterhelés okozta áramszünet miatt a segédvilágítás is kihunyt, csupán egy egyenletes, sárgás szikrázás törte meg a homályt pár méterrel odébb.
A szikrák ritmikus fényében Alinda törékeny alakja rajzolódott ki. A lány a megszakítódoboznál guggolt, s megfeszült figyelemmel próbált átkötni egy vezetéket, hogy áramot juttasson a szomszédos szektor védtelenjeinek.
– Alinda – suttogta János, s megállt a lány mögött.
Alinda riadtan kapta fel a fejét, de amikor felismerte a fiú arcát a derengésben, a félelmet váratlan, meleg megkönnyebbülés váltotta fel.