A dac folyosói

János válla megfeszült a nehéz, kérges tenyér alatt. A sötétben szinte érezte a 84-es alany egyenletes, fojtott lélegzetvételét, ami a fegyelem és a gépies túlélés ritmusát hordozta.
– Engedj el – sziszegte János, és megpróbálta lefejteni magáról a szorítást. – Nem hagyhatom egyedül. Ha elkapják, végleg törlik a C-szektorból.
– Ha utánamegy sz, mindkettőtöket lekapcsolnak – válaszolta a katona, de a hangjában ezúttal nem csak a parancsmegtagadástól való félelem vibrált. Egy pillanatra megremegett a rideg páncél. – Ő nem csak egy szám. De te sem vagy az, g534. Maradj.
A folyosó felől hirtelen fémes koppanás hallatszott, amit egy távoli, ütemes léptek zaja követett. Az Őrszemek kézi lámpáinak sárgás pászmái már elérték a kanyart, vékony fénysugarak szelték át a hálókamra küszöbét, mint a vágóeszközök.
A Nagymama a sötétben vakon nyújtotta ki a kezét, és most János másik karját szorította meg. Az idős asszony ujjai gyengék voltak, mégis mérhetetlen súlyt helyeztek a fiúra.
– A szívét nem vehetik el, János. Menj utána, de ne a főfolyosón. A tizennégyes fülke mögötti szellőző még nyitva van – suttogta a Nagymama, hangjában a régi világ megalkuvást nem ismerő dacával.
A 84-es alany keze lassan elernyedt János vállán. A katona hátralépett a sarok homályába, mintha soha ott sem lett volna. János nem várt tovább. Tudta, hogy minden másodperccel nő a lebukás veszélye, de a döntés megszületett benne: emberként akart cselekedni, nem pedig a kolónia engedelmes fogaskerekeként. Kicsusszant a résen, egyenesen a fojtogató, sötét bizonytalanságba.