Lépések a sötét folyosón

A sötétségben a neszek felerősödtek. Alinda apró, szapora lélegzetvétele szinte lüktetett a hálókamra fojtogató levegőjében. Tudta, ha a pedálosok nem bírják szusszal, az Őrszemek hamarosan ideérnek a kézi lámpáikkal, és jaj annak, akit nem a kijelölt ágyán találnak a sötétben.
– Nem maradhatunk itt ölbe tett kézzel – suttogta Alinda, és hangja, bár remegett a félelemtől, mégis makacs elszántságról tanúskodott. – Ha a kettes generátor végleg leáll, a C-szektorba irányítanak minket átsorolásra. És akkor mi lesz velünk?
– Maradj veszteg, kislány – morogta a 84-es alany a sötét sarokból. Fémes csattanás hallatszott, mintha valami elrejtett felszerelést igazított volna meg a zsebében. – A fegyelem az egyetlen túlélési esély. Ha most kimész, az őrjárat céltáblája leszel.
János g534 tétován nyújtotta ki a kezét a fekete űrben, hogy Alinda vállát keresse, de csak a hideg ágykeretet tapintotta meg.
– Alinda, kérlek... – suttogta János, hangjában mély aggodalommal. – Ne csinálj butaságot. Mi lesz veled odakint?
A Nagymama ekkor lágyan megérintette a lány karját. A sötétben is érezni lehetett az öreg kéz melegét, ami egy pillanatra elűzte a fojtogató hideget, visszaidézve a régi idők elmesélt szabadságát.
– Menj, kislányom – suttogta az idős asszony, ellentmondva a katona rideg parancsának. – De vigyázz magadra. Te vagy a mi fényünk.
Alinda nem habozott tovább. Óvatosan, mint egy osonó árnyék, kicsusszant a hálókamra ajtaján a zörgő folyosóra, ahol a távoli pedálok kétségbeesett ritmusa visszhangzott. János utána akart lépni, de a katona kemény szorítása a vállára nehezedett, visszatartva őt a sötétben.