A sötétség ára

A meghatódottság törékeny pillanatát – ami amúgy is nehezen maradt volna életben egy olyan helyen, ahol a szellőzőből áradó langyos gépzsírszag jelentette az otthon melegét – hirtelen és kíméletlenül szakította félbe a kolónia legfőbb közös ellensége: a feszültségingadozás. A mennyezeti sárgás neoncső még pislantott kettőt, mint egy végelgyengülésben kimúló szentjánosbogár, majd egy száraz pukkanással teljesen elsötétült a hálókörlet.
– Már megint a Bendi! – hördült fel Kovács a sötétben, miközben dühösen belerúgott egy vaságy lábába. – Esküszöm, az a szerencsétlen megint egyszerre akarta tölteni a barkácsolt vízforralóját és tekerni a segéddinamót. Dr. Bordás már a múltkor is leüvöltötte a fejét a folyosóról a váltóáram megbecsüléséről, Fekete meg ki akarja rakni a szűrét a közös villanyszámláért!
János dühösen fújtatott a koromsötétben, miközben megpróbálta kitapogatni a falat, nehogy ráessen a Nagymamára. A 84-es alany azonban meg sem moccant. A markában szorongatott régi kendővel a kezében úgy állt ott, mint egy sötétben felejtett, haragos monumentális szobor, akit épp megfosztottak a drámai belépőjétől.
– Ebben a szektorban még a sötétségért is külön kell fizetni? – morogta a katona, hangjában a katonás fegyelem mögött felsejlő tiszta, bürokratikus bosszúsággal.
– Legalább nem kell látnom a maguk barátságos ábrázatát – jegyezte meg szárazon a Nagymama, miközben rutinból, vakon nyúlt a zsebébe egy darabka szárított élelemért, hogy János kezébe nyomja. Nem maradt semmi vésztöltés a rendszerben. Valahol a távoli folyosókon felhangzott az elkeseredett, dühös pedálcsikorgás: a lakók megkezdték a kényszerű éjszakai műszakot, hogy visszatekerjék a fényt a haldokló hálózatba.