A megőrzött érintés

A 84-es alany ujja már szinte érintette a szintmérő rideg fémgombját, amikor a Nagymama halkan lépett egyet előre. János vissza akarta tartani, de az idős asszony gyengéd, mégis határozott mozdulattal lefejtette a férfi ujjait a kabátjáról. Nem a fegyveres fenyegetés elleni dac vezette, hanem valami sokkal mélyebb, régről megőrzött dolog: a tiszta könyörület, ami a kolónia rideg falai között szinte teljesen kiveszett.
– Hagyja – mondta a Nagymama, hangja alig volt több suttogásnál a zúgó szellőzők alatt. – Ön is fáradt. Mindannyian azok vagyunk. Nem kell, hogy így legyen.
Kovács a sarokba húzódva, remegő kézzel törölte le a homlokát, miközben János feszülten figyelte az idegen minden rezdülését. A 84-es alany megtorpant. Keze a fém burkolaton maradt, de nem nyomta meg a jelentőgombot. Tekintete lassan az asszony kérges, mégis melegséget árasztó kezére tévedt, amely egy félig megfakult, kék vászondarabot nyújtott felé – egy régi korból maradt, tiszta kendő sarkát, amit még Alindának őrizgetett.
– Odalent nincs irgalom – morogta a katona, de a hangja most először bizonytalanul csuklott meg. A kemény arcvonalak mögött felsejlett a magány és a rettegés.
A Nagymama nem tágított, közelebb lépett, és a kendőt a férfi durva tenyerébe csúsztatta. János megkönnyebbülten, de még mindig éberen engedte le a vállát. Ebben a sötét, gépies világban a törődés apró szikrája elég volt ahhoz, hogy a fenyegetés mögött újra megmutatkozzon a sebezhető ember.