A hallgatás ára

– Nem kellett volna utánam jönnöd – sziszegte Alinda, miközben a szigetelt huzalt a csatlakozóba feszítette. Keze reszketett a feszültségtől. – A Nagymama küldött? Ő mindig csak fél! Ugyanígy félt akkor is, amikor apámat elvitték az L-szektorba.
János közelebb lépett, feszülten kémlelve a járat homályos torkolatát. A falakból áradó hideg és a fém szaga szinte fojtogatta.
– Vigyáznod kell – mondta halk, szaggatott hangon. – Az Őrszemek átfésülik a szektort.
– Vigyázni? – csattant fel Alinda, s dühös mozdulattal rántotta meg a kapcsolókart. Kék szikrafény villant az arcán, megvilágítva a szemeiben égő dacot. – Apám is vigyázott. Megállás nélkül hajszolta magát a dinamóknál, amíg ki nem merült a teste. Aztán átsorolták, és soha többé nem láttuk. A Nagymama meg csak hallgatott! Azt hajtogatta, hogy tartsuk tiszteletben a rendet. De mi maradt a családunkból? Egy omladozó fülke meg a hamis mesék!
– Alinda, ne! – János megragadta a lány csuklóját, mert a megszakítódoboz füstölni kezdett.
– Engedj el! – kiáltotta Alinda, s durván kiszabadította a kezét. – Nem vagyok hajlandó az ő gyáva szabályai szerint elpusztulni. Ha elmegy az áram a szomszédos blokkban, ők is belehalnak, ahogy apám!
A dobozból éles, sípoló hang csapott fel. A hálózat visszatáplálási ciklusba lépett, s a távolból nehéz, fémes léptek visszhangja indult meg a betonfolyosón.