Az átlépett határ

A sziréna éles visítása elfojtotta a falak moraját. János nem teketóriázott tovább: kihasználva a szikrák utáni hirtelen sötétséget, elkapta Alinda karját, és a szellőzőjárat alacsony nyílásához rántotta. Alinda egy pillanatra még visszanézett a füstölgő kapcsolódobozra, s arcára ráfagyott a döbbenet. Amit tett, azt többé nem lehetett visszacsinálni. Ha a járőr megpillantja a szétégett vezetékeket, az ő neve is felkerül az átsorolási listára – pont úgy, ahogy az apjáé.
– Kússz fel! – sziszegte János, és felnyomta a lányt a keskeny, hideg fémcsőbe.
Alinda csizmája megcsúszott a nyirkos lemezen, de a félelem erőt adott neki. János nyomban mögé nyomakodott, s a könyökével visszahúzta a rozsdás védőrácsot a helyére, alig egy másodperccel azelőtt, hogy a folyosó kanyarulatában feltűnt volna az Őrszem vakító fényszórója. A vöröses csóva átsöpört a sötéten, megvilágítva a csöpögő kondenzvizet és a füstölgő vezérlőt.
A szellőző szűk alagútjában megállt a levegő. Alinda a fémlemezre lapulva hallgatta lent a nehéz léptek koppanását és a rádió sercegését. A fülkéjébe többé nem térhetett vissza. A kolónia napirendje törölte azokat, akik megzavarták a hálózatot. János a lány vállára tette a kezét a sötétben – nem volt benne vád, csak a néma osztozás a sorsukban.
Lent megszólalt a zároló retesz éles csattanása. Az elfeledett járatok ajtaja rázárult a veszélyre, s Alinda előtt már csak a vaksötét cső vezetett a kolónia ismeretlen mélységei felé.