A szigetelt múlt

A fémcsőben dohos, nehéz levegő fogadta őket. János méterekről követte Alindát, míg a szellőzőjárathoz tartozó oldalsó szerelőaknához nem értek. Ott a lány félrenyomott egy kilazult védőrácsot, és óvatosan leereszkedett a porlepte aljzatra. Az elfeledett járatok ezen a szakaszon már évtizedek óta kiestek a hálózati ellenőrzésből.
– Megvagy? – kérdezte János szinte suttogva, ahogy mögé érkezett.
– Itt vagyok – válaszolt Alinda szaggatottan, miközben tenyérrel végigsimította a nyirkos betonfalat.
A falba vésett halvány felirat a lámpa gyenge derengésénél még olvasható volt: 2052-SECTOR-C. A tizennégy éves lány ujja megállt az évszámnál. Nagymamája sokat mesélt a kétezer-ötvenes évek elejéről, amikor az első generációkat leszorították ide a mélybe. Akkor még azt ígérték az embereknek, hogy a pedálok hajtása és a szigorú napirend csak átmeneti intézkedés, míg a fenti világ magához nem tér.
– Apám is azt hitte, van más út – mondta Alinda, és a hangja most először nem a félelemtől, hanem a felgyülemlett keserűségtől rekedt meg. – A nagymama szerint a kétezer-ötvenes lezárás óta semmi nem változott, csak mi szoktuk meg a fogságot. A gépeknek nem ember kell, csak az erőnk.
– Ne gondolj most erre! – felelte János fojtott hangon, miközben a sötét folyosó távolabbi végét figyelte. – Lent az Őrszem már lezárta az átjárókat. Visszaút nincs. Ha át akarunk jutni a C-szektorba, a régi gőzkabinok nyomvonalát kell követnünk.