A napfény jele

János előrevilágított a szűk gőzkabin-folyosón, ahol a vastag porrétegben még kirajzolódtak a régi gépészek léptei. Alinda szorosan mögötte haladt, miközben ujjaival a csövek hűvös, rozsdás burkolatát tapintotta. A dohos homályban hirtelen egy fakó, sárgás festésű szimbólum bukkant elő a betonfalon: egy kiterjesztett szárnyú madár, amint egy fénylő korong felé repül.
– Ez a Napfény Őröknek a jele – suttogta Alinda, és meglassította lépteit. – Nagymama sokat mesélt róluk. Azt mondta, a lezárás előtt azok a családok kapták ezt a címet, akik a felszíni napelem-parkokat gondozták. Úgy hívták magukat: a napfény örökösei. Azt hitték, a fényhez való joguk kikezdhetetlen.
– És mi lett velük? – kérdezte János fojtott hangon, miközben óvatosan átlépett egy kiálló acélgerendán.
– Az Őrszemek beolvasztották a jogaikat a központi energiatervbe – felelte a lány halk, keserű éllel a hangjában. – Apám mindig azt hajtogatta, hogy a fenti fény nem az Őrszemek tulajdona, hanem mindannyiunké. Az örökösök nem hatalmat akartak, hanem visszaadni az embereknek azt, amit elvettek tőlük: a tiszta eget.
János megállt egy korhadt faajtó előtt, ami a gőzkabinok központi elosztójába vezetett. A hálózati zúgás innen már alig hallatszott, helyette valami régen feledett, csendes békesség lengte körül a teret. A lány szavaiban felparázslott valami a régi világ melegéből, ami még a kolónia fojtogató falait is lágyabbá tette egy pillanatra.