A szellőző sötétje

A hirtelen visszahangzó nehéz léptek moraja átütötte a gőzkabinok csendjét. János egyetlen határozott mozdulattal megragadta Alinda vállát, és a korhadt ajtó melletti szellőzőjárat sötétjébe rántotta a lányt. A csövekből kiáramló forró pára elhomályosította az elhaladó Őrszem lámpájának sárgás fénycsóváját.
Alinda a fémlemezhez lapulva hallgatta a járőr ütemes, lassú dübörgését. A szűk, porlepte járatban hirtelen a torkába tolult a felismerés hideg valósága: nincs visszaút. A tiltott szektorok bejárása és a hálózati szabotázs után soha többé nem térhet vissza a hálókamarai fekhelyére, nem simulhat bele a kolónia megszokott napirendjébe.
Hirtelen, indulatos harag csapott fel benne. Dühödten szorította össze a öklét a rozsdás lemezen, és belső elkeseredettségében Nagymamára gondolt. Az öregasszony a kényelmes emlékeivel, a napfényről szóló meséivel kergette őt ebbe a csapdába – míg ő mindent kockára tett a családi örökségért, a nagymamája csak ülve tűrte a megadást. Mi lesz most vele? Hol fog aludni, mit fog enni, ha az Őrszemek átfésülik a szektort?
János óvatosan megérintette a lány karját, de Alinda meggondolatlan hirtelenséggel elrántotta tőle a kezét.
– Merre tovább? – suttogta a lány éles, fojtott hangon. – Mert ha itt maradunk, a csőhálózat rohaszt el minket.
János a járat mélye felé mutatott, ahonnan hűvös huzat áramlott. A döntést meghozták, a régi életük kapui végleg bezárultak.