A kényszerű szövetség

János térden csúszva haladt előre a szűk bádogalagútban, fémporos lehelete visszakapódott a lemezekről. Alinda közvetlenül a nyomában kapkodta a levegőt; a torkát kaparta a hideg huzat, ami a kolónia mélyebb, ismeretlen szintjeiről áramlott feléjük.
Amikor a járat végén egy rozsdás tisztítónyíláshoz értek, János keményen meglökte a rácsot. A vas fojtott reccsenéssel engedett, és mindketten kidőltek egy kihalt, nyirkos falfülkébe. Alinda azonnal a falnak vetette a hátát, mellkasa zihált, szemeiben vad düh égve meredt a férfira.
– Ez volt a nagyszerű terved? – sziszegte a lány, hangjában ott rejtőzött az elhagyott hálókabin és a lezárt múlt minden keserűsége. – Egy vakvágányra rángattál! Elveszítettem mindent miatta!
János hirtelen felé fordult. Arca feszült volt, állkapcsa megkeményedett a felgyülemlett indulattól. Nem halkította le a hangját, csak az éles peremét szorította minimálisra.
– Azt hiszed, én nyertem ezen? – lépett közelebb, ujjai még mindig feketék voltak a szellőző koromjától. – Engem is vadászni fognak. A számomat, a fekhelyemet a dinamónál órákon belül törlik. Ha elkapnak, az Őrszem nem kérdezi, ki kit rángatott magával.
A lány vágó felelete bent rekedt a torkán. A sötétben, a csöpögő kondenzvíz ritmikus koppanásai között először látta meg Jánosban a puszta valóságot: nem egy magabiztos szökött munkást, hanem egy ugyanúgy sarokba szorított, veszélyeztetett embert. A köztük feszülő harag megmaradt, de az ellenségesség helyét átvette valami mélyebb, kényszerű közösség.
– Mit csinálunk most? – kérdezte Alinda halkan.
János elővett a zsebéből egy száraz, összenyomott masszadarabot, félbetörte, és a lány nyitott tenyerébe nyomta.
– Túlélünk – felelte ridegen, de a megosztott ételben ott rejtőzött az egyetlen kapocs, ami még összetartotta őket.