Sziklába zárt melegség

A vörös vészhálózat pulzálása is elhalt, ahogy a mélyebb, elfeledett járatok felé ereszkedtek. Itt, az alsó szinteken a falakat már nem borította csupasz acélburkolat; a sziklából kivájt járatokban a levegő nyirkos volt, és a kolónia gépmonstrumainak dübörgése csupán távoli, fojtott morajlásként maradt meg.
János-G534 megállt egy lezárt szellőzőaknánál, s óvatosan leültette a kimerült Nagymamát egy elhagyott kábeldobra. Alinda melléjük térdepelt, s a sötétben ösztönösen megtalálta János kezét. A férfi ujjai először megfeszültek a megszokott óvatosságtól, majd gyengéden megszorították a lány hideg ujjait – egy olyan elfojtott gesztussal, amit az Őrszemek előtt soha nem lett volna szabad kimutatnia.
– A számlálók itt egyelőre nem érnek el minket – mondta halkan János, s a homályban Alinda tekintetét kereste. – De a hálózat hamarosan újraindul. Ha visszatér a feszültség, a szektorközi zsilipek automatikusan reteszelődnek.
– Nem a zsilipek tartanak minket életben, fiam – szólalt meg a Nagymama, s megsimogatta Alinda karját. – Az ember nem attól ember, hogy hibátlanul tekeri a pedált vagy betartja a napirendet. Attól vagyunk azok, hogy még ebben a nyirkos sötétben is tudjuk, kihez tartozunk. Ezt az erőt nem lehet wattokban mérni.
Fentről éles, fémes kattanás visszhangzott végig a csővezetéken: a központi rendszer kezdett magához térni. A járat torkolatánál az Őrszemek egyik passzív érzékelője halk sziszegéssel éledt újjá. János megfeszülő izmokkal állt fel, s a mélyebb, ismeretlen alagút felé mutatott.