A fény ígérete

János-G534 elsőként lépett át a szűk, rozsdás csőkarimán, s behúzta maga után Alindát és a ziháló Nagymamát. Mögöttük a szenzor zümmögése éles sípolássá erősödött, amint a hálózat feszültsége elérte a kritikus szintet, de az elfeledett, mélyebb járat vastag sziklafala már elfojtotta a nyomkövető jeleket.
Az alagút itt meredeken emelkedett felfelé. A nyirkos bazaltfalakon elmosódott, kézzel festett jelek tűntek fel: fénynyalábokat mintázó sárga ikonok, amelyeket évtizedekkel ezelőtt, a kolónia lezárása előtt hagytak ott a leköltöztetett munkások. Alinda ujjai végigsiklottak a málló festéken.
– A napfény örökösei – suttogta a Nagymama, ahogy megállt a fal mellett. – Így nevezték magukat azok a generációk, akik megtagadták az alsó szintek szigorított rendjét, s követelték a fenti fénycsatornák felügyeletét. Azt vallották, a fényhez való jog nem a gépek jussa, s nem osztható ki fejadagként a pedálok mellé.
A járat végén egy súlyos, manuális elzárószelep tornyosult. János mindkét kezével a rozsdás kerékre nehezedett; a megfeszített fém csikorgása visszhangzott a szűk térben. Ahogy a zsilip résnyire megnyílt, nem a megszokott gépzsír- és ózonszag áradt be, hanem a szellőzőkürtőkön keresztül leáramló, hűvös, friss levegő lehelete.
A falon elhelyezett régi terminál halkan visszajelezte a nyitást. Nem vörös riasztással, hanem az Őrszem-hálózat egy elszigetelt, passzív moduljának óvatos, zöldes derengésével.